kockázatos! főzni. két személyre. előnyösebb népesebb társaságra. merthogy valoszínűsíthető, hogy bár egy valakinek bejön a kaja. ha, mégsem, vagyis senki nyalja le az ujjait, akkor következő alkalommal talán tényleg jobb másra bízni. pedig, szívem-lelkem (az egót) beletettem… fűszert kellett volna!

innen már nem is kulináris természetű a probléma. duzzogás. nem is a lecsóról beszélünk már. nem is én puffogok. ám, ismerős érzet.

és mi van, ha nem?! ha nem tetszik, ugyanis.

katartikus pillanat. két lehetőség: elengedem vagy bekeményítem. az egót.

nemrég a Tisza partján bográcsban főztem egy remek klasszikus gulyást. jó társaságban, kiváló badacsonyi és siklósi borok mámorában. sikernek könyveltem el. ezért vásároltam magunknak is egy bográcsot, építettem tűzhelyet, és újragondolt (naná!) lecsóval avattam fel.

a lecsó, alap. a séfeket két alkotással lehet tesztelni: klasszikus rántotta textúrája alapján és újragondolt lecsóval.

az enyém így nézett ki: metélt lilahagyma, felkockázott sertéscomb, vékonyra szelt nyers piros paprika, nagyobb darabokban zöld paprika, uborka és padlizsán, végül darabosra kockázott paradicsom. fűszer: friss bazsalikom, petrezselyem, izsóp és rozmaring. szárastól, egészben. só, bors, római kömény. hiába fogtam vissza magam a somlóival, a fokhagymát kifelejtettem. végül: szarvasgomba-reszelék. és vaj. a textúra végett. bő lében. az uborkát, padlizsánt és paradicsomot hámozatlanul főztem bele. mert így szeretem.

kétszer is mertem a tányéromba. Réka, egyszer. de átpakolt néhány uborkát és padlizsánt. kommentár nélkül, igaz. én pedig habzsoltam és lelkesen méltattam vitathatatlan sikeremet. Réka bólogatott, megköszönte az ebédet, sőt az ajtóból is visszaszólt, hogy nagyon…

órák múltán óvatosan megjegyezte, hogy ő meghámozta volna a paradicsomot. és kissebbre darabolta volna a zöldségeket. és adott volna hozzá zöldfűszereket is, a zöld-hangsúly miatt. meg hát a fokhagyma, persze…

higgadtan és óvatosan. órákkal később. mert már elviselhetetlen, hogy bármi kerüljön szóba, nem vagyok képes elengedni a lecsómat.

(érted, hogy nem tudtam nem észrevenni, hogy csak egyszer szedett magának?! és áttette a tányéromba a vinettát, meg az uborkát is.)

szóval, kettőnek főzni kockázatos vállalkozás. nehéz. az egót elengedni.

vagy a kényszeres „újragondolás”-t? lehet, hogy mégiscsak fontos a receptúra? hogy kell ezt az egészet helyesen kezelni?

nemtom. na mindegy, mégiscsak megfőzöm marhalábszár csontból azt a klasszikus húslevest. hetek óta emlegeti. talán egy kis sáfrány…?!

egó problémáimat mégsem a konyhában kellene rendezzem. tán ideje lenne elengednem ezt a séf-karriert. nemtom… főleg, hogy annyi minden van még, amit nem próbáltam ki. vagy nem talált meg. nemtom.

valahol, egyszer önmagammal is összefutok. hátha.