kétféle ember van. egyik elmegy, másik marad. 

aki elmegy nevet és sír, hogy menni kell. 

aki marad nevet és sír, hogy maradni kell. 

egyik idegenben keresi szerencséjét – és önmagától elidegenedve boldog. 

másik hinni akarja, hogy otthon megtalálta – és otthonkába öltözve boldog. 

végül mindkettő nevet és sír – és szerencsés. 

ezért nincs is kétféle ember, csak szerencsés – idegen honában vagy otthonkában van. 

nem is így van. de lehetne így is. 

inkább úgy, hogy egyik elmegy megkeresni önmagát – helyét a világban, helyét az életben. 

másik makacsul otthon akarja megtalálni önmagát – helyét a világban, helyét az életben. 

mert egyik is, másik is úgy véli: szükségszerűen jól meghatározható helye. 

mintha önmagad itt vagy ott lehetsz, és vagy. 

emlékezzetek! nem mondhatni: íme, itt, vagy íme, ott van! 

“mert az Isten országa bennetek van!” 

hinni lehet, hogy “úton lenni a boldogság, megérkezni a halál.”

vagy hinni, hogy “az ember azért van a világon, hogy valahol otthon legyen benne.” 

haszontalan citátumok. 

ellentétes mantrák. 

az önmagunktól való félelem várfalai. 

mást mondok. emlékezzetek! 

“csak egy hobo vagyok egy virágcserépben. Egy maroknyi földben. Ó, mit tettetek ezzel a földdel? Ebben a földben a kín a virág…” 

és ő is nevet és sír – és szerencsés. 

mert tenmagad tenmagadban vagy.