lírai kifakadás preambulummal

folytatásnak ide kívánkozik, hogy szép vagy nehéz vagy, hogy áldás (malasztosabban). nem tudok ilyeneket állítani. majd egyszer megfejtem, miért nem. vagy, csak simán bevallom. 

ma, egy bátor unitárius igehirdetőt hallgattam, aki azt mondta, hogy a szentírás úgy mond igazat, hogy nem mond igazat. mint amikor házastársak azt “hazudják”, hogy “te vagy a világon a legszebb”. ez úgy igaz, ahogy nem igaz. mint, ahogy az is, hogy én vagyok a legszerencsésebb vagy a legpechesebb. 

azt is mondta, hogy ha már arra vetemedtünk, hogy szakítottunk a tudás fájáról, akkor használjuk is ezt az elcsent “premisszát”. jó, ezt nem pont így mondta. ez az én percepcióm. de, azt is állította, hogy mivel istenigazából semmit sem tudunk, ezért történeteket gyártunk és a költői nyelvet használjuk ahhoz, hogy elmondjuk, amit tudni vélünk, s ahhoz is, amit nem. 

nagyon szimpatikus volt ez a bájos hölgy – végre úgy jöttem ki egy templomból, hogy azt éreztem semmit sem tudok bizonyosan, és kategórikus definíciók helyett inkább legyen bátorságom történeteket alkotni. merthogy, ha életünk történetét meséljük, az is csak annyira igaz, amennyire nem. 

felszabadító. tényleg. meséld az életed…, meséld, amit gondolsz. ez a szabadság: hogy mindig újramesélheted. 

mélyen emberi ez a tökéletlenség. sajnálnivaló, aki az emberitől idegenül (és idegesítően) tökéletes. 

szóval, apának lenni… – itt tartok, ugyebár. hát mit is mondhatnék ezek után? 

ma, Lilivel (aki hamarosan 4) és Zselykével (aki már több mint 11) a Szépség és a szörnyeteg rajzfilmet néztük. pont ma. ez amolyan “történetes”. hiszen anyukájuk, az én kislányom, éppen ma tölti 31-ik évét, és 30 évvel ezelőtt kezdtük el nézni ugyanezt a Disney-rajzfilmet, és éveken át újra meg újra csak néztük, néztük, néztük… aztán kiesett vagy 25 év, hogy nem néztük. ő már 31, én 54 felé, és persze, hogy elindultak bennem a történetek. azok, amelyek úgy igazak, ahogy nem. 

megvan a sztori? Bell, meg Gaston, meg a szörnyeteg, meg a hóbortos apa? mindegy. Bell szereti a könyveket, Gaston pedig azt szeretné, ha majdani neje masszírozza a talpát, és képtelen megérteni, hogy Bell mit keres és talál a könyvekben, és miért utasítja el őt, a hústorony férfit. és, főleg, hogy mit lát a szörnyetegben. miért nem lehet a hóbortos apa könyvekben kalandozó lányát meghódítani úgy, ahogy ez normális lenne. és, hogy Bell mit lát a szörnyetegben. 

és, tényleg mit? 

és, hogy ez a “szeretlek” mitől varázserejű?! 

szóval, istentisztelet után ezt a történetet néztük újra a lány unokáinkkal. az igehirdető hölgy meggyőzött, hogy csak bátran, használjam a költői sztorizó önkifejezési zsánert. 

Réka, valahonnan egy régi fiók mélyéről kiemelte ezt a 30 évvel korábban készített fotót, bekeretezve ajándékozta Eszternek, és a másik példányát kiragasztotta már napokkal ezelőtt a hűtőszekrény oldalára. (egykor, a székelykövesdi parókiánkra tévedt, néhány hétig nálunk lakó holland fotós lány – dette kemper – készítette). 

értitek, ez az apropója az alábbi “költői” nekiveselkedésnek. persze, hogy én szólalok meg benne, és az is, hogy rólam szól. önzőség? lehet. de, csak a saját történetemből vagyok képes történetet kreálni. mert azt gondolom, hogy csakis a saját történetünk elmondása érvényes. és, még ez is csak úgy igaz, ahogy nem. (úristen! mekkora sarlatánság, amikor a másikéba fogunk bele…) 

szóval, ez egy “olyan költői” széljegyzet a mellékelt fotóhoz, meg a 31 éves apaságomhoz, és persze önmagamhoz. 

harminc éven át őrizte fiók e fotót 
– akár protestáns vakolat a pápista freskót, 
vagy rossz lelkiismeret azt, 
amihez kevés lenne gyónás és feloldozás tán, 
hogy azóta sem láttalak ilyen boldognak, 
a konyhaasztalra vetülő jégtörő fényben 
kezed fejére hajtott sütkérező arcodat, 
ragyogni benned a gyereket, 
önfeledt örömét puszta létednek – 
bár, akkor még aligha tudhattál bármit is arról, 
hogy létezel, és, hogy a létről egyáltalán tudni kell, 
valamit, vagy az elégnél bár egy lélegzettel többet, 
mondjuk annyit, hogy mégis miért szállhatott meg, 
és miféle vágy, mikor én és anyád úgy döntöttünk, 
hogy nagyon szeretnénk téged 

nézlek, most, 
hogy néhány napja 
anyád kiragasztotta a hűtőszekrény oldalára 
e harmincéves lenyomatát annak a boldog pillanatnak – 
ahogy játszadozól a most tündéreivel, 
és te magad is vagy nevető tündérség –, 
bizonyára azért rég, hogy láttalak, 
mert nem néztelek elég jól, 
ráérős kávéillatban, 
és főleg nem a lét tündéreiről rádvetülő napfénynyalábban, 
sokkal inkább önmagam árnyékában 
(ez a fotó is csak azért jó, 
mert bár mögötted vagyok ugyan, – 
zord, gondterhelt háttérfolt – 
de, itt, legalább 
még nem vetek rád árnyékot) 

tudod, hinni akarom mint rossz lelkiismeret, 
hogy te viszont, ismered jól e boldog kisgyereket – 
hogy nem rejtőzik felnőtt éned rejtett fiókjában, 
(a sors szeszélyes és röpke kegyét rögzítő fotókópiában), 
és beszélgetsz is gyakran vele 
én nem beszélgettem sem eleget, sem jól veled, 
fiók mélyén őriztem mindmáig ezt a kisgyereket. 

és az nem mentség, hogy akkortájt éppen 
partiképes egómnak formáltam valamiféle karakteres arcélet – 
híjjával ama fontos tudásnak, 
hogy éppen e karakter mögé rejtek egy másik, 
neked is, nekem is oly fontos kisgyereket, aki – 
tán, (be)látod is –, toronyba zárva még ma sem nőtt fel, 
és magára is zárta mind az ötvenhárom évet 

amióta anyád a hűtőszekrény oldalára ragasztotta e fényképet, 
rajtakapom magam elrévedezni, 
és motyogok, csak úgy bénán-kedvesen; 
tán nem is szeretnéd hallani, – bevallom: 
igazából, én sem – az idő feneketlen gyomrából felkrákogó, 
hüppögéssel elegy hangjait megfogalmazhatatlan keserveknek, 
sem tippanását kiszáradt tengereknek, 
sem makogását felnőtt férfinak, 
akiben dadog a toronyszobába rejtett kisgyerek, 
aki sosem bátorodhatott fel kimondani egyszerű szavakat, 
mint amilyen ez: szeretlek 

ja, persze, hogy ez is rólam szól, 
és neked is úgy van ebben igazad, 
ahogy egyébként nincs, 
mert csak történet van, 
és ez, egyezzünk meg – egyébként! – jobb, 
mint a bilincs, amivel sorsunkhoz kötözzük magunkat, 
hogy nehogy kimondjunk egyszerű szavakat, 
ilyeneket, hogy: szeretlek