húsvétban az ember eszik. ünnepélyesen. például bejglit. nekem a mákos jobban ízlik. bizarr így fogalmazni, de húsvétban vállalom. hogy szeretem. a mákos bejglit. a diósat inkább tisztelem, mert hagyományt őriz. nagyanyámat igézi. és egy kisgyermekkori szép élményt. vagy nem is tudom, milyet. színes, réteges, spirálos sütiszeletek az alkalomra elővett, egyébként féltve őrzött porcelán tányéron. a vendégváró süteményes tál. istenem… volt egy römi szettünk, a „kövek” számos előlapja fehér volt, hátlapja fekete. az egymás mellé helyezett kupacok mindig is a bejglire emlékeztettek. leginkább ezt is kedveltem a römiben. a mákos bejgli igézetét. igaz, akkoriban még nem ismertem a flódnit.    

szóval, az ember húsvétban eszik. engedményekkel, elnézően és nagyokat sóhajtozva. bejglit. az első szelet: mert hagyomány. a második: családi elköteleződés. ha nem eszek belőle, valaki megsértődik. aki dolgozott vele. a harmadik szelet: majdhogynem teológia. ugyanis ezt már el kell magyarázni magamnak. a bejgli üdvtörténeti jelentőségét, ugyanis. valahogy úgy, amint a papok szokták Istennek elmondani, hogy teremtőként, megváltóként és megszentelőként mit gondoljon saját magáról a szentháromság doktrínában. elkövetik ezt hosszú, teológizáló imádságokban és nyakatekert dogmatizáló kátékban. érted. merthogy ez a teológia. bájos ájtatosságba csomagolt tudálékosság. hagyjuk. bár a bejgli evésnél segít. a teológia. hát, az igazság az, hogy a negyedik szelet bejglihez is valamiféle ezoterikus spirituális attitűd dukál. mert arra már nincs észérv. érted.  

na, de a lényeg…, hogy a negyedik mákosnál a lelkiismeretünk aztán elhúz locsolkodni. és kész. éjszaka settenkedik vissza. másnaposan, zsíros ujjlenyomatokkal.

ja, és mivel húsvét van, a bejgli mellé társul a pia is. ünnepélyesen, ezúttal. mert neki is van ünnepélyes legitimációja, ahogy hétköznapi rutinja is. érted. egy kis bor, mert húsvét van. a pészah vacsora szertartásában is négy kör az előírt. meg a Mikkelsen filmjében is „még egy… kör”. aztán a stampedlinek becézett pálinka, mert a találkozáshoz nélkülözhetetlen a welcome drink, a bulihoz az előgyújtás. a sör is, mert… hát, csak úgy. vagy, mert már úgyis mindegy. vagy, mert van. az ünnepélyes pia pedig kivételesen udvarias: nem ront ajtóstul a házba. mellém ül. meglapogatja a vállam. odasúg bizalmasan, hogy: nyugodj meg, haver, ötven fölött ennyi már mindenkinek jár. hajtottál eleget. meg ilyenek. és amikor már jól elfáradtam a saját történetem megmagyarázásában, hálásan bele is kortyolok ebbe a kehelybe. és eszembe sem jut mondani, hogy „vedd el tőlem Atyám”.

néhány nappal később aztán szemet szúr a tükör. enyhén megvastagodtam. és tény, hogy valamicskével nehezebben hajolok le padlót törölni. nem szoktam. ha-ha. még azt sem. és egy fokkal sértettebben, mint tavaly ilyenkor, zordan kijelentem korosztályom egyik legtöbbet recitált és loopolt önfelmentő megállapítását: „hát igen…, lelassult az anyagcserém”. bazmeg. 

lehet, hogy te nem ezt mondod. csak elpirulsz. vagy könnyezel. mert valamikor csinos csaj voltál. és ez elmúlt. a srácok pedig a farkukat siratják. legtöbben. vagy azért mert csak a tükörben látják viszont, vagy azért mert már nem merevedik. nem úgy. vagy sehogy. a kurvamindenit az anyagcseréjének!

olyan szépen hangzik. végül is. hogy „anyagcsere”. van benne valami arisztokratikus nüansz. nem csoda, hogy a szegényebbeknek nincs ezzel bajuk. talán nincs is anyagcseréjük. kék vérük sincs. de azért tragikus. az anyagcsere, mondom. mert van benne valami sorsszerű. valami olyan, mint amikor az ember az időjárásra vagy a történelemre panaszkodik. mintha az anyagcsere egy felettes hatalom lenne, aki beleszól. egy láthatatlan minisztérium, aki ellen még az emberi jogok bíróságán sem lehet fellebbezni. kifáradt, lelassult, megöregedett. az anyagcsere, érted. kész. nincs mit tenni. optimális esetben talán egy kiváló orvos még tudna valami gyógymódot kitalálni. de rosszabb a szitú, be kell érni gyógynövénnyel, vitaminnal, különféle kapszulákkal vagy homeopátiával. olyan cuccokkal, amelyeknek nevét kimondani nehezebb, mint lépcsőzni két fordulót megállás nélkül.

amúgy: vicc. mert nem így működik. a test. sokkal prózaibb. a test és az anyagcsere. és egyben érdekesebb is. meghívlak rá! 

vegyük példának ezt az ünnepélyes bejglit. az első szeletet. az önfelmentéssel befalt süteményt. nézd csak! látod? a tányéron még absztrakció. irodalom. van múlttal terhes története, illatjegye, családi konnotációja, és esztétikája. van jelentése. érted. rusztikusan berepedt, sűrű a mákos- vagy diós pép benne. méltányolható aki gyúrta a tésztáját, aki őrölte a tölteléket, és főleg az, hogy mennyire „olyan, mint régen”. szóval, befalva még költészet. bejgli. jelentés. esztétikum.

és ez nem tart sokáig. mert aztán következnek a fogak. ebben a korban, nem csoda ha már egy kicsit, vagy akár egészen, mű. a fogsor, vagyis. mindegy. már nincs humoruk. sőt, az épeknek még annyi sem. ők már nem tisztelik a hagyományt. nem hajolnak meg nagymama receptje előtt. nem értik a rímlábat, sem a daktilust. teljesen profán üzemmódban őrölnek. dolgoznak. roncsolnak, széttépik, összezúzzák, még éppen nem szarrá, de megalázzák a bejglit. a profán a szentet. a nyál közben úgy tesz, mintha csak szexuális nedv lenne, holott ez nem igaz. erotikus előjáték nélkül is össze van gyűlve. csak úgy. enzimek lebegnek benne. az apró fehérje-munkások, akik – minő prózai váltás! – a szénhidrátok bontását már itt, a bejáratnál megkezdik. nem a mákot. nem a tölteléket. nem a költeményt. hanem de facto például a szénhidrátot. mire lenyeled a falatot, a bejgli már el is vesztette polgári nevét. a költőit is. már nem bejgli. hanem üzemi feldolgozás alatt álló kibaszott anyag. vagyishogy annyira nem is kibaszott. mert kvázi tápanyag.

innen a gyomorba kerül. a kissé mogorva, de megbízható szervbe. ahol, mit ne mondjak, hát nincs… végképp nincs. húsvét. és az is tényszerű, hogy a gyomor nem is gasztroblogger. sem alter egója bármelyik celeb konyhatudornak. annyira közönséges… nem érdekli a textúra, a morzsa, a mák eleganciája. prózai mozdulattal savval önti nyakon. fuck. sósavval. és ezt nem is rosszindulattal teszi, hanem a szalag munkafolyamatban ez a dolga. ilyen prózainak találta ki a természet. vagy isten. vagy nem tudom. csak úgy van. és mindent egyformán kezel. mint a halál… a jót és rosszat, okosat és butát, gazdagot és szegényt. jöhet bejgli, sonka, tojás, báránysült, kalács vagy valami más ünnepi túlkapás: nem hezitál, nem is dilemmázik, hanem folyamatosan bont. felbont. a fehérjéket például. már ezen a szinten komolyabban szétszedi. mert a közönséges testem nem kész bejglit akar. a rohadék. vaze. a suttyó. nem akar költői képet. sem mákonyos identitást. hanem alapanyagot. tápanyagot akar. darálva. molekulákat. a legdurvább az, hogy a roncsolást követően mindtől megkérdezi: mi hasznom belőled? a burzsuj. a kapitalista. a haszonelvű ideologista. ja, hogy a haszon. ilyet csak az kérdez, aki nem enni vagy kajálni ül le, hanem táplálkozni.

na, de az igazi nagyüzem nem is a gyomor. hanem a vékonybél. ott történik az, amitől a húsvéti asztal valójában ipari teleppé cincálódik. például a szénhidrátokból ott lesz többek között glükóz. vagy más cukros izé. a fehérjékből aminosav. fuck. a zsírokból zsírsavak és egyéb kisebb egységek. a bejgli ott lent elveszti minden költői funkcióját, és számokká, részecskékké, szállítható anyagokká transzformálódik. a vékonybélben. itt a határátkelő is. itt kezdődik Brian élete. itt felszívódik a redukált lényeg. a vér és a véráram a futárszolgálat: viszi a glükózt ide, az aminosavat oda, a zsírsavat amoda. nem hezitál. nem kommentál. nem mondja, hogy ez most egy kicsit sok volt. szállít. még aznap. a testben van hely elég. a test tágul. ezen ne múljon.

ezen a ponton kezdődik az a mitikus történet, amelyet mi gyarlón és pontatlanul úgy nevezünk: anyagcsere. okoskodva pedig: metabolizmus. olyan bájosan nevetséges ez, mint az irányzatok. szürrealizmus, avantgardizmus, egzisztencializmus, romantizmus… metabolizmus. pedig ez nem korszakváltás. nem fejlődés. hanem anyag… csere.  

és bár az, anyag-csere, mégsem egy motor, amely pörög, vagy köhög, vagy leáll. nem ventilátor, nem kazán, nem karburátor. és az anyagcsere nem is sebesség. még csak az sem. hanem… ügyintézés. fuck. összessége azon intézkedéseknek, ahogyan a test a beérkező anyagokkal bánik: lebontja őket, felszívja, elszállítja, felhasználja, elraktározza, átalakítja, kidobja, amit nem tud használni, és közben folyamatosan megpróbálja fenntartani azt a törékeny rendet, amit életnek nevezünk. nem szép. így. tudom. mert kurvára nem romantikus. nem absztrahált. mint az élet költői változata. de legalább igaz. apropó: azért élünk, hogy együnk, vagy azért eszünk, hogy éljünk? ez ötven plusszosan is érvényes. kérdés. csak mondom. apropó.

vissza az anyagcseréhez! a sejtek például: láthatatlan, de megállás nélkül dolgozó kis műhelyek. na. milyen prózai. megkapják a glükózt, és energiát csinálnak belőle. megkapják az aminosavat, és saját fehérjéket építenek belőle. megkapják a zsírsavakat, és vagy hasznosítják, vagy a rendszer valahol elkezd tartalékolni. az úszógumiban, a tokában, a folyton növekvő popsin. mert a test, bármilyen korszerűnek képzelem magam, még mindig ősi és ósdi logikával dolgozik. nem bízik a holnapban. tartalékol. ha sok energia jön be, és nincs rá azonnali szükség, akkor elteszi. nem büntetni akar. egy frászt. erre tervezték. ennyi. és ha nincs szükség az izmokra, mondjuk szedentarizmus okán, akkor lebontja, és ennyi. és a test elkezd deformálódni. csúnyulni. tohonya lenni. vagy gebe. meg ilyenek.

ebben a fázisban szoktam besértődni. a saját testemre. mert a test nem olyan, mint egy jó nagymama, aki húsvétban mindent elnéz. hanem: könyvelő. száraz, pontos, kellemetlenül következetes könyvelő. bejött ennyi energia. elment ennyi. a különbözet hova legyen? nincs moralizálás. sem ünnepi kivétel. nem kompatibilis azzal a mondattal, hogy „hát most már ennyi örömöm hadd legyen”. a testnek nincs véleménye az örömeimről. csak számol. kibaszott könyvelő. és adminisztrátor. nem használod az izmodat? akkor meg minek. én pedig úgy emlékszem, hogy egy szénás szekérre mindig fért még egy villával. csakhogy azt nem veszem figyelembe, hogy a szénarakást kiszerveztem a kényelemnek. a robotikának. vagy a tévének. na mindegy. de izomra már nincs szükségem. a test-adminisztrátor pedig leépíti. aztán én csak az emlékeim megrögzöttje vagyok. azzal a felesleges bájglival. érted.

és itt érkezek el az ötven feletti kor- és kórtársaim hamiskás önvigasztaló mondatához. ez valami bizarr, de meleg takarót igéz: „alig eszem valamit, mégis hízom”. a levegőtől is. szegény levegő, ebben a korosztályban valószínűleg többet van rágalmazva, mint bármely más gáz. kínosabb mint a fing. pedig többnyire ártatlan.

valójában, ami ilyenkor történik, egyáltalán nem drámai. felháborítóan hétköznapi. mondom mi: kicsit kevesebbet lépdelek, gyalogolok, lépcsőzök. kicsit többet ülök, mert kényelmesebbek a körülmények. ettől meg kevesebb izom marad rajtam. mert a test-könyvelő ilyen faszari: nem használod? – hát, akkor nincs is szükséged rá. amortizálni! ráadásnak kicsit több édesség, mert megérdemlem. kicsit több alkohol, mert ez már jár. kicsit rosszabb alvás, mert… mert! és kicsit több fáradtság. kicsit kevesebb kedv a mozgáshoz. és „váratlanul” egy másik matematikai függvényben találom magam. miközben ugyanazzal a régi naivitással számolok tovább.

az életkor ugyanis nem úgy működik, hogy reggel felébredsz ötvennyolc évesen, és odabent valami komoran bejelenti: hölgyeim és uraim, a metabolizmus a mai nappal lelassult, tessék felkészülni a megvastagodásra. a valóság ennél nevetségesebb és szomorúbb, egyszerre. az életkor valójában átrendezi a terepet. kevesebb mozgás, több ülés, kevesebb spontán elevenség, kevesebb izom. aki nem használja a testét, annak a teste egy idő után úgy dönt, nem tart fenn felesleges luxust. az izom pedig drága luxus. ugye? energiaigényes. karbantartandó. ha használod, marad. ha nem használod, elkezd eltűnni, mint a fiatalkori illúziók.

és sokan azt hiszik, hogy izmot építeni csak konditeremben lehet. gépek között. tükör előtt. olyan emberek társaságában, akiknek a bicepszük a kivételezettek személyi jogáért küzd. és mivel sokan ettől a kondis közegtől idegenkednek, legyintenek: „na jó, akkor ez nekem már nem való”. elmulasztottam. az ember tragédiája. Madách. pedig a test nem a kondibérletért lázong. egyszerűen ingert kér. jelzést, hogy szükség van az izomra. lépést. tempót. emelkedőt. cipekedést. a test önsúlyának okos használatát. rendszeres használatot. nem azt nézi, hol csinálod, hanem hogy egyáltalán csinálod-e. de ezt valamiért nehezebb elfogadni, mint bevenni egy tablettát. fuck.

itt elérkeztünk az orvosokhoz. a vitaminokhoz, a gyógynövényekhez, a mindenféle csodákhoz. az ember középkorúan furcsa lesz. egyfelől már érzi, hogy nincs minden rendben. másfelől mélységesen nem akar beleállni abba a gondolatba, hogy talán neki magának kellene változtatnia. sokkal szelídebb megoldásnak tűnik felkutatni egy jó szakembert, egy remek kapszulát, egy varázslatos teakeveréket, ami majd helyrehozza. mintha az ember önmaga csak átmenetileg hiányozna a saját életéből. pedig az igazság prózaibb: a test ritkán kér csodát. következetességet inkább. és ezt gyűlölöm benne a legjobban. a busásan megfizetett vagy milliók által lájkolt celeb-terapeuta tanácsára aztán „megtanulom” megszeretni. bull shit. nem a következetességet elváró természetadta természetes testemet szeretem, hanem azt a másikat. tudod. nemcsak az egónak van alterje, hanem a testnek is. bennem van az eredendően egészséges és szép test, melyre ráépítettem egy alter-testet. és ez nem vicc. és nem is vicces.

na meg legyünk őszinték. ebben az életszakaszban persze, hogy az alkohol is állandó partner a társaságban. igen-igen udvariasan. ezért nem is szoktunk róla beszélni. mert az alkohol az ötven pluszos korosztályban ritkán minősül ellenségnek. legalábbis nem úgy ítéljük meg. mint égbekiáltó botrány. inkább régi társ. egy pohár bor vacsorához. egy kupica emésztésre. egy sör meló végeztével. és persze gardedám a beszélgetéshez. valami az elcsendesedéshez. és persze a jobb alváshoz is. lassan belecsúszok abba a meghitt félreértésbe, hogy az alkohol nem is tápanyag, nem energia, és távolról sem probléma, hanem társaság. hűséges. megbízható. kiszámítható.

pedig a test erről is másképpen gondolkodik. az alkohol energiát ad. sokat: grammonként körülbelül 7 kilokalóriát, vagyis jóval többet, mint a szénhidrát vagy a fehérje. és azon sem lepődik meg senki, ha azt mondom, hogy ez az energia nem valami áldásos, építő, józan energia. inkább az a gyanús fószer, aki készpénzzel fizet a hátsó ajtónál. és bejön. és a test nem tud úgy tenni, mintha nem volna ott. sőt, primer figyelmet vindikál magának. foglalkozni kell vele, mindenek előtt. más kihívások hátrább rangsorolódnak. a testben, ugyanis. az ital mellé elfogyasztott falatok sem véletlenül tűnnek mindig „jelentéktelennek”: a bor, a sör, a pálinka, a koktél úgy tud kalóriát hozni, hogy nem is relizáljuk. ráadásul a látszattal ellentétben az alvást sem segíti, mint ahogy az első pohár ezt megígérte. sokaknál inkább szétbarmolja. az ember elalszik tőle, csak nem jól. másnap fáradtabb. fáradtan kevesebbet mozog. kevesebb mozgással még inkább elhiszi, hogy ő már ilyen korba jutott. és így lesz az alkoholból klandesztin kis életmódszervező. 

nem olyan, mint egy plusz szelet folyékony bejgli. a test számára nem afféle kedves vendég, akit hellyel kínálunk, hanem gyanús. mondom, fószer. mielőbb ki kell kísérni a házból, mert bajt csinál. a szervezet lebontja, nyilván. először acetaldehiddé. ez a név is olyan, mint egy adóhivatali kiértesítő levél a hátralékról és a büntetésről. nem véletlenül. ez a köztes anyag: mérgező. a test nem azért foglalkozik vele primérként, mert kedveli, hanem mert muszáj neki. mint amikor a konyhában megjelenik valami maró bűz, és bár lenne más fontos dolgod, előbb mégiscsak azzal kell kezdeni valamit. ilyen. az alkohol. elsőbbséget vindikál. közben más ügyek várnak, mert várniuk kell. a zsír lebontása vár. az éjszakai regeneráció vár. a jó alvás is csak sorszámmal a kezében rostokol. az ember pedig reggel úgy ébred, mintha aludt volna, de valójában csak ki volt ütve. kulturáltan. az alkohol tehát nemcsak ital, nemcsak társaság, nemcsak hangulat. hanem kémiai rendbontás is. primer probléma, amit a test kénytelen sürgősségi esetként kezelni.

és a geciség netovábbja, hogy ez a kulturált esti társ tényleg fószer. még a daganatkockázat körül is ludas, miközben a kurva jó hangulatát dicsérjük. mert az alkohol és az acetaldehid karcinogén, és több daganat fajtával, köztük a colorectalis rákkal is összefüggésben állnak. mert belepiszkál a sejtek működésébe, és idővel el tudja tolni őket abba az irányba, hogy ne tartsák be a szabályokat — osztódjanak kontroll nélkül, vagy ne haljanak meg, amikor kellene. 

hagyjuk! kényes. másról beszéljünk. például amiről még nem beszéltünk: a bélrendszer utolsó, sötétebb, de meglepően intelligens tartományairól. mert nem minden szívódik fel odafönt. a vékonybélben. a rostok például többnyire átjutnak és megérkeznek a vastagbélbe, ahol a baktériumoké a főszerep. nem szeretem túllihegni ezt a témát, mert manapság a mikrobiomról már néha úgy beszélnek, mint régen a sorsról, de ettől még tény: ezek a baktériumok megeszik azt, amit mi nem tudtunk megemészteni, és közben olyan anyagokat állítanak elő, amelyek a bélfalnak is hasznosak, sőt közvetve az anyagcsere szabályozásába is beleszólnak. magyarán: még az sem teljesen „csak akarat kérdése”, hogy mit kívánunk, mikor vagyunk éhesek, mikor érzünk jóllakottságot. nem egyedül élünk a saját testünkben. sok millió baktériummal kommunában. és ez egyszerre megrendítő és kissé ijesztő felismerés.

itt van az a pont, ahol a vastagbél hirtelen kilép abból a sértően prózai szerepből, hogy ő volna a történet legvégén. a bűzös szennyvíztelep. mert nem az. inkább határőrvidék. ott dől el, mennyire ép a bélfal, mennyire van rendben a bennünk élő baktériumtársadalom, mennyi gyulladás lappang csendben a rendszerben, és hogy az egész test milyen háttérzajban működik. egy beteg vastagbél nemcsak helyi ügy. nemcsak annyi, hogy puffadok-e, szorulok-e, vagy mennyire szép a végtermék. a vastagbél állapota beleszól az immunrendszerbe, a gyulladásba, a közérzetbe, sőt abba is, hogy milyen talaj készül elő súlyosabb bajoknak. az ember hajlamos azt hinni, hogy a vastagbél csak a csatorna vége. találóbb, hogy: a kezdete. valaminek. és ez már nem vicces.

ami mindebből megmarad, ami már tényleg nem kell, ami baktérium, rost, víz, levált sejtek és egyéb belső törmelék keveréke, az a vastagbélben besűrűsödik, majd végül egészen prózai módon távozik. a bejgli története tehát, amely a húsvéti asztalnál olyan ünnepélyesen kezdődött, a budiban ér véget. ez józanító. tény. jót tesz a metafizikának. az ember másképp néz a negyedik szeletre, ha egyszer ténylegesen végiggondolja az útját. mert nem igaz. hogy mindenből szar lesz.

de azért fogozz  meg, mert az igazi történet persze, hogy nem ott ér véget. na, ez a fekete humor. ami felszívódott, az marad. beépül. elraktározódik. hasznosul. vagy éppen jelzi, hogy valami hosszú ideje nincs egyensúlyban. és itt van az, hogy az embernek, különösen ötven fölött, valami kellemetlen, de felszabadító dolgot kellene belátnia. nem azt, hogy minden rajta múlt. az nem volna teljesen igaz. az élet nem laboratórium, hanem egy nagyon kusza posztmodern műfaj. a kórosodás nem ugyanaz, mint a korosodás. a hízás, az elnehezülés, a széteső alvás, a lankadó kedv, a nap végi alkoholbarátság és a másnapi önfelmentés nem sors, hanem mintázat. és a mintázat, bármilyen makacs, átírható. 

van itt még valami, amiről eddig diszkréten hallgattunk. mert nem esztétikai jelenség. nem mutatja a tükör. sem a nadrág méret. hanem a számok hozzák szóba. a labor. sunyin romló értékek. vércukor. vérnyomás. koleszterin. a három lapuló testvér, akik nem ordibálnak, nem szemetszúrók, nem sértődékenyek. de kibaszott könyörtelenséggel átírják a jövőt.

az inzulin például. ez nem absztrakt hormon. hanem portás. a sejtek ajtaját nyitja a glükóz előtt. tessék, lehet bemenni, lehet dolgozni, lehet energiává alakulni. csakhogy ha évekig túl sokszor érkeznek a sok cukorral, a rendszer egy idő után begurul. nem nyit ajtót. nem olyan készségesen. ez az úgynevezett inzulinrezisztencia. igaz, erről mit sem tudok, csak realizálom, hogy „nem úgy működik már”. a cukor makacsabbul kint marad a vérben, a sejt meg nem nyit olyan készségesen ajtót. a szervezet pedig még több inzulint tol rá. erőlteti. egy darabig hatékony ez a kényszerített udvariasság. aztán egyszer csak gebasz. és akkor jön a diagnózis: „határérték”, „kicsit magas”, „figyelni kellene”.

ugyanez a történet más nyelvjárásban: a vérnyomás. az erek nem filozofálnak. a nyomás, ha tartósan nagyobb, hát vastagodnak és merevebbek lesznek. a szív pedig, mint egy túlhajtott melós, teszi a dolgát. csendben. szívósan. évekig. aztán egyszer csak történik valami. egy infarktus. majd bekerül egy stent. és megfogalmazódik egy baljós mondat az orvos összegzésében, amit már nem lehet félreérteni. akkor hirtelen mindenki komolyan kezdi venni azt, amit addig csak fanyalogva „életmódnak” becéztünk. és nem, a gyógyszer nem ellenség. csak nem ő az egyetlen aktor ebben a szereposztásban.

és az agy. pontosan az a szerv, amely révén ezt az egészet most értelmezni próbálod. az sem független ettől az egész rendszertől. a tartósan magas vércukor, a gyulladásos környezet, az érrendszer állapota mind beleszól abba, hogy mennyire marad tiszta, mennyire marad éles. nem egyik napról a másikra. nem drámai nagyjelenetben. lassan. majdhogynem klandesztin. a mondatból kihullanak a szavak.

most vagy végleg megijedek, vagy végre pontosabban kezdek gondolkodni. mert ezen a szinten már nem az a kategória érvényes, hogy „jól áll-e rajtam a zakó”. itt már arról van szó, hogy meddig állok még egyáltalán. és mégis — ez a legkényelmetlenebb rész! — ez sem végzet. nem teljesen. nem minden ponton. nem mindenkinél.

mert a test, ez a makacs, prózai, könyvelő természetű rendszer, nemcsak romolni tud. hanem visszareagálni is. néha már egészen aprócska változtatásokra. mondjuk kevesebb cukorra. több mozgásra. minimalizált alkoholra. minőségi alvásra. nem kell varázsütés. sem hősies fordulat. csak annyi, hogy nem ugyanazt csinálom tovább. kicsit lejjebb megy a vércukor. kicsit enged a nyomás. kicsit jobb az alvás. tisztább a fej. nem az új ember. de visszatért valamennyi abból, aki voltam. persze, hogy jobb lenne elölről kezdeni. de csak átfogalmazni lehet.

ezt hívjuk mi még mindig „életmódváltásnak”. wellness-program vo. későn, de mégsem elkésett elkezdett, tökéletlen, de nagyon is valóságos gyógyulási kísérlet. az alter-test levetkőzése.

ez a jó poén: ami meg van írva nem írható újra, de átírható.

nem csodaszerekkel. nem fiatalító huncutságokkal. még azzal sem, hogy valamiféle mantrák révén újra húszévesnek képzeljük magunkat. hanem azzal a szörnyen egyszerű és ezért szinte bántó gondolattal, hogy: a testet használni kell, nem csak megérteni. magyarázni. enni kell, de nem akármilyen rendben. rostot bevinni. fehérjét bevinni. mozgásba hozni. a testet. az alvást védeni. az alkohollal nem összeköltözni. oké, időnként kezet fogni vele. és mindenekelőtt megérteni, hogy az anyagcsere nem valami évektől lefrusztrált, lassuló motor odabent, hanem a test kérlelhetetlen, de becsületes adminisztrátora.

a test nem romlik el olyan gyakran, mint ahányszor mi ezt állítjuk róla. inkább visszaolvassa nekünk, amit évekig írtunk bele. néha ez a legijesztőbb benne. és olykor ez a legnagyobb remény is. mert amit bele lehetett írni, azt, ha lassan is, de át is lehet fogalmazni.

itt szokott az ember rossz következtetést levonni. azt, hogy akkor most mindent másképp kell. hogy akkor most új élet. új rendszer. új fegyelem. új ember. hogy akkor mostantól nincs bejgli, nincs pia, nincs esti trécselés, nincs lazulás, nincs semmi, csak a korrekt, egészséges, rendes működés. mint egy frissen kinevezett minisztériumi főosztályvezető.

aztán persze ez nem történik meg. mert nem is így működik. nem így működünk.

a test nem igényel radikális fordulatot. sem hősiességet. sem új személyiséget. és nem vindikál önmegtagadást. a test nem ideológia. nem életmódprogram. nem kihívás. nem hat hetes kúra. a test csak visszajelez.

ha egy kicsit többet mozoghat, reagál. ha egy kicsit szervezettebb a rend, reagál. ha nincs minden este alkohollal támadva, reagál. ha nem kell folyamatosan túlélő üzemmódban feldolgoznia mindent, amivel megtömjük, reagál. nem azonnal. nem látványosan. nem úgy, hogy három nap múlva újra bő lesz a farmer.

hanem alattomosan. abban az ütemben, ahogy elfajult. csak most fordítva. átfogalmazva. visszaírva.

ezt valamiért nehéz elhinni. tudom. hogy nem kell visszacsinálni mindent. nem kell visszaforgatni az idő kerekét. nem kell újrakezdeni az életet. csak egyszerűen elég, ha nem folytatod. ahogy eddig működtél.

nem kell tökéletesen enni. elég, ha nem eszel folyamatosan hülyeségeket. nem kell absztinensnek lenni. elég, ha az alkohollal nem bútorozol össze. nem kell teljesítmény sportot űzni. mégcsak sportolni sem rendszeresen. elég, ha használod. a tested. tudom, ez kevésnek hangzik. csalódást is okozhat. de valójában nem kevés. mert a szétesés sem volt látványosan gyors. nem volt elég egyetlen nap. szétesni. nem egyetlen döntés következménye. nemcsak egyetlen rossz húsvét tragédiája. hanem sok kicsi. érted. sok „most még belefér”. sok „ma már mindegy”. sok „ez már jár nekem”. és a test ezeket mind összeírta. most pedig ugyanúgy lehet visszaírni. nem szépen. nem hősiesen. hanem emberileg. néha elcsúszva. néha visszalépve. néha káromkodva. de nem ismételve. a régi szövegeket. talán ennyi az egész.

nem is az a kérdés, hogy elrontottad-e. el, vazze. hanem az a kérdés, hogy észreveszem-e, hogy még mindig rajtam áll. lebontani az alter-testet.