titkolózunk. az intimitás nem kérdés. de, talán ott rejlik a válasz. 

ki vagy? miközben vágyok arra, hogy környezetem felismerjen és megismerjen, merthogy mégiscsak értékesnek tartom magam, mégis többnyire azt mutatom, aki nem vagyok. az egót mutatom. a csomagolást.

a csomagolás rafinált találmány. két funkciós: sterilitás és az eladhatóság esélyét növeli. ilyesmi az egó is.

azt kínálom, aki környezetemnek vonzó. miért? nyilván, bizonytalan vagyok. önmagam értékét illetően. lehet, hogy nem szeretem önmagam. 

megvesznek vagy sem. színes a kínálat. ámbár a szerencsémnek sem örülhetek, hiszen nem engem, hanem az egomat vették meg. mesterkélten összegyúrt személyiségem. aztán rinyálok egy életen át, mert úgy érzem nem engem szeretnek. így aztán végképp nem tudom önmagam szeretni. 

a szeretetlenség a valódi titkom. és így az intimitásom is. szarügy. 

nem tartom egészségesnek ezt a titok mizériát. még akkor sem, ha az is meg van írva, hogy “a titkok az Úréi”. érjük be a kinyilatkoztatással. sic! 

és ha már itt tartunk…, létezik, hogy a Fennvaló titkolózik? létezik, hogy Isten nem szereti önmagát? 

ismerek néhány embert, akik ginsbergesen nemzedékem legjobb elméinek számítanak az őrület romjaiban. és hisztérikusan lemeztelenedtek. és meztelenül szégyellik ruháikat. az ego nélküli emberek. 

asszem Pilinszky is róluk írt az Apokrifban: 

“Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és kerítésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben.”

az árnyékkal van a baj. az ego tart árnyékot. ez látszik kövön és kerítésen. és lélekzet nélkül áll a levegőtlen présben. nem hinném, hogy Istennek is van árnyéka. talán éppen az a tévedésem, hogy az árnyékok között keresem. saját árnyékomban. de, ha minden igaz, neki nincs egója, sem árnyéka.