gyalogátjáró. és agglomeráció. autók araszolnak. óvatoskodva lépek a zebrára. balról fekete terepjáró, jobbról szürke kisautó. a terepjáró satufékkel megáll. későre vett észre. én is, hogy nem vett észre. de, megállt. a másik oldalon jobbról közlekedő szürke kisautó, nem. végül is nem veszélyeztet, hiszen még nem értem el középre. megállok. a szürke is kénytelen. mert egymást érik az autók. nem tud továbbhaladni. most már én sem. ez most egy ilyen helyzet. mindenki önhibáján kívül. miért kapnám fel a vizet? megértős. 

bal oldalról váratlanul tülkölni kezd a fekete. hosszan. túl hosszan. majd leengedi az ablakot és elképesztő ordenáré hangon üvölteni kezd. összerezzenek, vajon mit csináltam rosszul. megrökönyödve döbbenek rá, hogy “védelmembe” vetkőzött ki magából. a szürke verda sofőrét vegzálja. 

– te eszement g… barom! nyisd ki bazeg a szemed! nem látod?! az ember át akar menni! hogy a faxomba lehetsz ekkora faxszopó istentelen szarházi??? vak vagy? teszem a faxomat anyádba! elütöd!!! nem vagy képes vigyázni, te gennyláda??? – és végeérhetetlenül ordít. 

lesütött fejjel iszkolok. a sor is megmozdul. már a szemközti járdán vagyok, amikor utolér a fekete, s még mindig torkaszakadtából ordít… a védelmembe. 

leszegett, kissé elfordított fejjel igyekszek eltűnni. legyen már vége! iszonyú zavarba jöttem ettől a mentő akciótól. amúgy, igen. meg kellene köszönni az együttérzést. de vállalhatatlan a gyűlölet. 

nyilván, jó apropó volt a szitu. hogy kiadhassa indulatait. hogy rávetítse egy másik sofőrre, akit soha életében nem látott, nem ismer. ahogy engem sem. 

ez a veszélyes. a düh. az elszabaduló indulat. az elfojtások, szorongások, félelmek, kudarcok, és megannyi más vitriolos érzés vulkánkitörése. és persze a hiányzó lelki intelligencia. 

merthogy fel lehetne készülni arra, hogy lehettséges az a helyzet, amikor elszabadulhatnak bennem az indulatok. melyeket utólag semmivel sem lehet felmenteni, megmagyarázni. 

ez egy extrém helyzet volt, extrém karakterrel, de velem is előfordulhat. lehet, hogy nem ennyire extrém módon. és veled is. 

azt gondolom, hogy az érzelmeket nem “kiadni” kell, hanem megélni. 

megélni a félelmet, a kudarcot, a csalódást, vagyis mindent. 

védelmezőm, valójában nem megélte, hanem “kiadta” vagy átadta magából erőszakos indulatokká deformálódott negatív érzéseit. 

egészen biztos vagyok abban, hogy ettől ő sem érezte jobban magát. 

nehéz mindig helytállni. velem is előfordul. és napokig bánt, hogy “megmondtam a magamét”. 

és ennyi. nem igazán van mit erről többet mondani.