nagyjából kétszáz halottat láttam. amikor munkám része volt “látni” a halottat. lelkész voltam, ugyanis. a tiszta szobában felravatalozott koporsót csak a halott felett elmondott imát követően zárták le. ez volt a szokás. 

amúgy, irtózom. nem félek. de úgy érzem, hogy a halál szigorúan intim szféra. a halott már nem tud egos-maszkot magára ölteni. kiszolgáltatott. 

jólneveltségnek tűnik részemről a diszkréció. valójában intimitásomat féltem. 

tizenévvel ezelőtt jártunk először az Adrián. foglalás nélkül, találomra mentünk. hegyoldalba vágott országúton. olykor felbukkant a tenger. csodás látvány, de semmi különös. végül egy ismeretlen település felé mutató irányjelzőnél letértünk. találomra. szűk hajtűkanyarokban hosszan kanyarogtunk lefelé. a sokadik után váratlanmul kitárulkozott előttünk az öböl. satufék. a motor lefulladt. néhány pillanatig úgy éreztem nem kapok levegőt, majd csak hörögtem, üvöltöttem, és a gyönyör sokkoló hatására úgy éreztem meghalok. 

ismerős, ugye? a szép által kiváltott eksztázis. nemcsak látod a szépet, nemcsak vágyod, nemcsak fantáziálod, hanem valóságos érzetként átéled. a lenyűgöző szépség részévé válsz. megéled. olyan öröm koncentrátum torlódik fel az agyadba, hogy majd belefulladsz a gyönyörbe. 

annyira szép, hogy belehalok… milyen fura. a szépség intenzív megélése paradox módon a halállal asszociálódik. a katarzis gyönyörének a halál a metafórája. 

a gyönyör megtisztulás. de, hogy ehhez miért a halál asszociálódik?! 

láttam nagyjából kétszáz halott arcot. talán azért is irtóztam a látvány gondolatától, mert apámnak volt egy olyan életszakasza amikor munkája volt halottat látni. korbonctanon is dolgozott. olyankor hullafehér arccal jött haza (sic!) és olyankor ivott némi pálinkát is. nem kellett az ebéd. és korán lefeküdt. és mindig formalin szagú volt. és bennem az maradt, hogy nem jó halottat látni. 

mondjuk, én másképpen láttam a halottakat. szépen felöltöztetve, mellükön összekulcsolt kézzel. és minden halott szép volt. kisimult arc, homlok – gyűrődések és mély árkok nélkül. nyugalmat és békét árasztottak, dacára, hogy sápadtak. hogy hullafehérek. hogy vértelenek. így emlékszem. 

a “le petit mort”, ahogy a franciák parafrazálják a gyönyör eksztázisát, igazi kulturális bátorság. azt sugallják, ugyanis: a halál pillanata, kvázi az utolsó életérzés, frenetikus gyönyör. 

freud az első világháborút követően, lévén, hogy rengeteg frontról hazatért poszttraumás katonát vizsgált, megfogalmazta, hogy az emberben két erős ösztön dominál: az életösztön (az erosz) és a halálösztön (a thanatosz). igaz, ezt azóta is vitatja a szakma. 

nem értek a neurológiához, de azt olvastam, hogy a gyönyör érzése kikapcsolja az agynak azt részét, melyet prefrontálisnak neveznek. ez a racionális gondolkodásért és az önkontroll működtetéséért felel. és az úgynevezett temporális lebenyt is, amelyik az én-tudat és az idő érzékléséért felelős. 

az “olyan gyönyörű, hogy majd belehalok” nem csupán egy kulturálisan eltanult szövegformula, hanem van valami kapcsolata a halál élménnyel. 

a gyönyör egy igazi határsértő kalandor, asszem. valamiféle transzcendens felderítő. 

így nem is csoda, hogy nem pusztán reprodukciós szándékkal szerelmeskedünk. vagy futjuk a maratonokat, másszuk a magas hegycsúcsokat, padlógázzal száguldunk, és lebegünk mindenféle narkotikumokban. és az sem, hogy szükségünk van a művészetekre. 

ez a freud féle halálösztön. talán. ű

annyit biztos, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt, amikor apám majdnem eltávozott az életből, de a kezelés és gondoskodás visszahozta, kért anyámtól egy lapot és úgymond végrendelkezett. többek között ezt írta: “ha még egyszer abba az állapotba kerülök, kérlek szépen ne hozzatok vissza!” 

néhány hét után sikerült. végleg elment.  

halottként ő is más volt. belehalt a gyönyörbe.