– hány éves tetszik lenni? 

tetszik lenni? tényleg tetszik? 

nem hallani jól a választ. a járóbeteg rendelők folyosója visszhangzik, kötelező még mindig a maszk viselet. 

– hetven? – kérdezi együttérző szándékkal a negyven körüli hölgy. az idős néni lakónikusan rázza a fejét. 

– kilencven. 

– jaj… – fakad ki a fiatalabb hölgyből. 

egy kardiológiai kabinet előtt. ránézek. a néni tényleg nem látszik többnek hetvennél, bár azonnal észreveszem, hogy bokája körül feldagadt, víz gyűlt talán. amúgy, tök jól néz ki. még hetvenesnek is. mozdulatai nem akadoznak. rendkívül pedáns, aranyos, és csattan ki rajta az egészség. 

– ahammm, hát igen, na… 

a fiatalabb nem tudja mit mondjon erre. én sem. ötvenesen én is a kardiológusra várakozom laboratóriumi eredményekkel a kezemben. mit keresek itt, ahol ez a centenárius, de végül is egészségesen pezsgő néni? a fiatalabb hölgy jobb híján elhalóan sopánkodik. ahogy illik. hát, persze, kilencven… azta, hogy kilencven. hogy ilyenek is vannak. na aztán. vannak hát ilyenek? de mindezt már nem kérdezte, csak nem képes napirendre térni. nézem a nénit, tök nyugodt. békés. szép. ápolt. ruházata elegáns, korához illő, mégsem ódivatú. a frizurája is. 

a fiatalabb hölgy beszélgetni próbál, a néni, mint aki szokva van már az ufókkal és a marslakókkal, elegánsan és illedelmesen vagány. nem kérkedik, de nem is sopánkodik. tűri, hogy a fél évszázaddal fiatalabb, és legalább húsz évvel még fiatalabbnak divatosított hölgy szocializálódni próbál vele. a centenáriussal. aztán a fiatal abbahagyja. nem tud mit mondani, sic! 

nem értek az orvostudományhoz. sem biológiához, sem anatómiához, sem biokémiához. de mégiscsak kell legyen valami titka annak, hogy egyes emberek hosszan tudnak egészségesen élni, sokat. olvasok, persze. érdekel. úgy tűnik a tudomány sem tudja, hogy mi ennek a titka. 

mindez éppen egy kardiológiai rendelő várótermében jut eszembe. hogy jutottam ide? véletlenül. testi-lelki egészségemért aggódó barát orvos küldött el alapos kivizsgálásra. súlyos szívelégtelenség áll fenn nálam. nem értek az egészhez, ezért kértem, hogy érthetően mondja el. 

– uram, az Ön szíve nem pumpál rendesen. nem tudom érthetőbben mondani. normális a hatvan százalék. az Öné negyvenöt százalékon teljesít. és ez végzetes. sajnálom. ez így marad. nem tudunk mit csinálni. vigyázzon, ahogy tud magára. szedje a gyógyszereket, aztán, ha súlyosbodik, a szívátültetés a következő lépés, de értse meg, ebből nem lehet kigyógyulni. 

lehet, hogy nem gondolta teljesen komolyan, csak jó pedagógusként meg akart ijeszteni, és ezért nem is neheztelek kicsit sem. felírta az “életem végéig szedni kell” gyógyszereket. szedni kezdtem. megszeppenve, lelkiismeretesen. ám, három hónap múltán ugyanez lett a diagnózis… EKG, terheléses teszt, echo, 24 órás Holter, minden. 

sosem aggódtam az egészségemért. amolyan sarlatán-filozofikus attitűd. leegyszerűsítve: tökmindegy, ha úgy is meg kell halni. 

hogy addig mi maradandót alkotunk a kilencvenedik zsoltár értelmében, tökmindegy. tényleg. ezt, bevallom, ma sem gondolom másképpen. talán csak depresszív attitűdöm változott. na, de a második vizsgálat ómenje után mégsem maradhattam passzív. oké, hogy rendszeresen cigizek és iszok – vissza kell fogni magam. jó. de ettől még továbbra is légszomjam volt. pedig hét éve már, hogy napi 10 kilométert gyalogolok. 

s akkor jelezték, hogy van egy nagyon podcast. hallgassam meg. hosszas unszolásra meghallgattam, és elképedtem. öt hónappal ezelőtt kezdtem el foglalkozni a komolyabban azzal, amit a beszélgetésből kihallottam. mert én így működöm. meg kell értsem a “problémát”. valamit megértettem. és életmódot változtattam. az eredmény: 27 kilóval kevesebb vagyok. (az elmúlt hét évben összesen ötvenkilenc kilót fogytam három szakaszban, de nem ez a lényeg). most a BMI 24.7, vagyis ideális. a vérnyomásom normális, a vércukor szintem állandóan 90 mg/dl (normális), a foghusom kitűnő állapotban, ritkuló hajam elkezdett visszanőni, a bőröm rugalmas és kisimult, az ízületeim már nem fájnak, nemcsak gyalogolni tudok, de szaladni is. minden más életfunkcióm a maximumon. szellemi kapacitásom legalább ötven százalékot javult. 

nyilván, nem én találtam ki a spanyolviaszt, csak tudatosítottam egy rakás információt. és hoztam egy életre szóló döntést. 

kardiológusom, ma azt kérdezte, hogy mikor tervezem abbahagyni. csodálkozva néztem rá. miért? Ez egy más életmód. agyban történik. 

megértettem mindent, azt hiszem. azt is tudom, hogy mi a további teendőm – hogy például esténkét ne jutalmazzam magam borokkal és cigikkel, sem –, találjam meg a bölcsek kövét, és minden jó lesz. 

meg kell találni a bölcsek kövét. közelebb érzem magam. ma, azt mondta a kardiológusom, hogyha nem ismerné az előzményeket, azt mondaná, hogy a szívem teljesen normális, ismét hatvan százalékon működik, és ahogy én élek nem is kellene semmit sem szednem. (amúgy öt hónapja már, hogy nem is szedek, és ezt is elmondtam neki!). megfogadtam, hogy a bébiadagot a Noliprelből szedni fogom, mert a bélhámsejtek… főleg, hogy még nem találtam meg a bölcsek kövét. és mégiscsak jó meginni azt a száraz vörösbort, és elszívni néhány cigit.

semmi biztosat nem tudok, csak elmeséltem, hátha segít… 

nem vitatom, hogy test és lélek egészsége együtt fontos. itt az egyensúly! 

egyébként javasolom, hogy magyarországi dohányboltok mintájára vezessék be a nemzeti pékárú- és szénhidrát boltokat. és merjen mindenki tizenhat órát koplalni!