– gyere, ember… mi van? – és elindultak. 

éppen a gyalogátjáró közepéig értem. akkor hangzott el. a szemközti járdaszélen. a srácok cinkosan rám vigyorogtak – “jó fej vagy öreg!”. mögöttem hárman nem voltak jó fejek. vártak türelmesen a zöldet. szemközt még két felnőtt. talán türelmetlenkedve. éppen piros volt. amikor elhaladtunk egymás mellett, lesütöttem a fejem. a srácok már nem velem, hanem önmagukkal voltak elfoglalva. a testbeszéd szerint jó fejnek érzik magukat. tizenévesek. én, ötvenhárom. néha fontos ezt tisztázni magammal. 

amikor átértem, zöldre váltott a lámpa. of course. tíz másodpercet nyertem. morálisan értelemben veszítettem: a felnőttségem hiitelét. 

ez egy olyan gyalogátjáró, ahol nem szoktam kivárni a zöldet. réka ezért mindig rám szól. én pedig röhögök. 

már nem. a közelben iskolák vannak. reggeli és kora délutáni órákban meglehetősen sok diák közlekedik errefelé. tényleg egy fura útkereszteződést szel át. minden alkalommal eszembe jut, hogy nem kellene példát statuálni, de eddig megúsztam. 

tegnap, tükröt tartott a “gyere, ember… mi van?”. és most arra gondolok, hogy ezzel a szabálytalankodással voltaképpen nem is példát statuáltam, hanem mintát generáltam. 

gondolj a matek tankönyvedre. vagy a nyelvtanra. emlékszel a példákra? megoldásokat statuáltak. lehetséges jó megoldásokat. a minta semmit sem statuál, csak azt mutatja, hogy létezik ilyen szarházi is, mint én. ilyen léha felelőtlenség. ezzel szemben a példa gondolkodásra és tudatosságra késztet. a minta impregnálódik. 

nem ragozom, érted mire megy ki ez az eszmefuttatás. minták vagyunk. főleg a családban. főleg a gyerekek között. 

azóta is rágódom azon, hogy milyen mintákba “kényszerítettem” bele a gyerekeimet. persze, hogy tudom?: én is viselkedési mintákban formálódtam. bull shit! méghogy egyéniség. inkább lenyomat. 

például, azt mutattam, hogy miképpen bánik (el) egy tökös férfi a feleségével. alfahímként harsány, öntelt és domináns. vagy, mutattam, hogy miképpen lehet egy kurva jó “bebaszással” feldobni a napot, vagy lazítani a szorongást, antiszociálisan szocializálódni. agyrém. és mutattam, hogy a cigi micsoda jó kifújó és belégző segédeszköz. baromi “jó” pótcselekvés, a valódi cselekvés helyett. 

valószínüleg mutattam jónak vagy legalábbis helyesnek minősülő attitűdöt is, de nem merem sorolni, kevesebb ilyen lenne. és az nem mentség, hogy hoztam én is a matricakészletem. csomagban, a hamuban sült pogácsa mellett. nem mentség és még csak ok sem neheztelésre. legyünk őszinték a minták egyidősek az emberiséggel – a kollektív és családi minták egyaránt –, úgyhogy ezt senki sem ússza meg, s ami nekem fáj, másnak is fájhat. 

a mentség más. a következetes tudatosság. ez a jó mentség. megvárod a zöldet! belenézel a tükörbe és észreveszed, hogy bizony nő a tokád, mert zabáló étvágyad nem tudod visszafogni. amikor el tudod ismerni skrupulusok nélkül, hogy nem te vagy a legjobb a szakmában, de kellő erőfeszítéssel lehetsz tán jobb is. amikor nem zárod be magad az “én ilyen vagyok” magánzárkájába. amikor nem a sebeidet nyalogatod másokat okolva. 

a tudatosság a mentség. köszi srácok a tanulságért, és bocs’ az antiszociális mintáért. ígérem, ezentúl megállok a pirosnál! merthogy, azért piros a lámpa, hogy aztán zöldre váltson! és az átengedő zöld az igazi jó élmény!