képzeld el: háromszáz főnyi hallgatóság előtt előadást tartasz. mondjuk a kultúrpalotában. mondjuk a bálnák nemi életéről. s amikor a hallgatóságnak hátat fordítva lehajolsz a laptopért, túl feszes nadrágod ágyéktól derékig hatalmas reccsenéssel elhasad. megvan?
három lehetőséged van. a negyedik: úgy teszel mintha semmi sem történt volna. na ne már!
az első: elmosolyodsz – “hölgyeim és uraim, javasolom, a nadrágon ne spóroljanak, és fogyasszanak kevesebb szénhidrátot.” vársz egy percet, aztán visszatérsz a bálna-szexre.
a második: megszégyenülve kirohansz, vissza sem térsz. a hallgatóság fele együttérző, beleképzeli magát a kínos szituációba, másik fele csóválja a fejét, hogy “de hát, ez annyira emberi, nem is értem, hogy miért…”. te pedig a kulisszák mögött zokogsz, ilyen peches is csak én lehetek, ezzel annyi nekem!
harmadik: orbitális poénkodással próbálod a helyzet komikumát javadra fordítani – intenzív stand-up jelenetet rögtönzöl, mintha ez a show forgatókönyvében előre meg lett volna írva, és mindenféle zsonglőrrel próbálod felülírni hallgatóid memóriájában a kínos jelenetet… voltaképpen szégyelled magad, de nem adod fel, kihozol belőle valamit. egyébként azt érzed, hogy a véletlen elbánt veled, gúny tárgyává tett, és a várható dehonesztáló poénok nem méltók hozzád.
dívik a kényszeres poénkodás. amikor majd megérkeznek a marslakók, a 21. század kulturális jegyeként fogják ezt az attitűdöt is azonosítani! nem szubkultúra, minden szinten komilfó a stand-up.
tizennyolc évet éltem ‘89 előtt is. lehet, hogy rosszul rakom össze az emlékszilánkokat, de mintha akkoriban nem lettünk volna ennyire viccesek. mert nem volt okunk szórakozni? éppen a rendszer keltette szorongás okán lehettünk volna viccesebbek, talán.
forgalomban volt egy rakat szekus és rendőrvicc. nehezen is engedtük el, legalább másfél évtized kellett, hogy végre megszabaduljunk a közben szakállt eresztett komcsi-poénoktól! rendszerellenesség nagy általánosságban ebben a szarkazmusban nyilvánult meg. ezeket hősies tettnek számított elmondani. persze, hogy emlékszem a vicces rendszerellenességre is, de állítom, hogy általában nem voltunk annyira poénkényszeresek, mint manapság.
mennyire is? annyira, hogy szinte már lehetetlen “rendesen” beszélgetni, mert a poénkodás kényszere, mint egy hóeke tolja el a “rendes” témákat.
mi ennek kényszerességnek az oka?
rossz válasz a kérdést azzal letudni, hogy: a celebek. mert orrba-szájba impregnálják a zsánert.
próbálom megérteni.
először arra gondolok, hogy a humor – legyen bármilyen műfajú, szubkultúrájú! – voltaképpen pánik szülte reakció.
mi a pánik oka? az eszményi és a valóság közötti eltérés észlelése. van egy elképzelésed arról, hogy mi a jó, mi az eszményi boldogság – ehhez képest a valóság deviáns.
a valóság pont az, ami nem eszményi. mégis, amit eszményinek tartunk, végső(!) elvárásunk is az élettől.
egyezzünk meg: ez borzasztó szar helyzet. az elvárás és a valóság közötti eltérés. az élet kriplivé torzul.
s akko’ mi mást tehetnék: eltartom magamtól. ez az “eltartás” a humor. félelem.
ilyenként kellene befogadni a poénkényszerességét.
másodszor. van olyan, hogy a sírás sírást vált ki. ez az együttérzés. de sokkal gyakoribb amikor a nevetés, mint ragályos vírus, gyorsan behálozza, összefűzi, egymáshoz közelebb hozza a társaság tagjait. közösen nevetni sokkal jobb, mint közösen sírni – ezért ragályosabb. egyáltalán, közösen csinálni bármit. közösülni. nagyon hatékony félelemoldás. életélmény. ilyenként a poénkényszeresség is a közösségigény kifejeződése.
miért is ne? jó a probléma átkeretezésére! például. csak éppen ne torzuljon epés fanyalgássá. merthogy a közös panaszkodás, síránkozás, méltatlankodás, ítélkezés is legalább annyira ragadós, mint a nevetés. és, a vicc meg az epés fanyalgás között meglehetősen vékony a határ.
harmadrészt. a kényszeres vicceskedés olykor átcsap cinizmusba. fölényeskedéssé válik. stratégia. a harsányság pozícióerősítő jelzés. mint amikor a kutya vizelettel jegyzi meg az épület sarkát, vagy az asztal lábát, vélt felségterületét.
de miért kell erősíteni a pozíciót? miért kellene fölényes helyzetbe kerülni?
világos: a harsány poénkényszeres artista valójában olyan ember, aki nem érzi biztonságban magát. és nincs jobb eszköze pozíciónálódni. csak az arrogancia. mindenből és mindenkiből gúnyt űz, mert “megteheti”. ezt jelzi.
én pedig megtehetem, hogy együttérzek vele, ahelyett, hogy együtt röhögnék, vagy beneveznék a poén-versenybe.