egy IKEA bútor összeszerelésében nincs semmi izgi. előre tudod, hogy fog kinézni. követed az összeszerelési útmutatót, és már csak idő kérdése. csak a hosszúra nyúló összeszerelési idő nyugtalanító. vagy izgató? ám, amikor befejezed leülsz, iszol egy sört, és erre gondolsz: de jó, hogy ez is megvan. 

az jutott eszembe, ugyanis, hogy akkoriban, amikor a teremtő hozzálátott a világ megalkotásához, nem ilyen volt. sőt, semmilyen nem volt. csak valami formátlan, szervezetlen, katyvasznak tűnő káoszt feltételeznek, akik arra vetemedtek, hogy megírják a világ keletkezésének a mítoszát vagy tudományát. ad absurdum: vallás és tudomány ezen a ponton, az origónál találkoznak. és válnak szét. na, mindegy. 

mennyire más lehetett. 

ha kezedbe kerül egy szép puhafa, és van egy jó faragókésed, akkor már csak rajtad múlik az alkotás. és ez nagyon más mint az IKEA. de még mindig nem a teremtés. merthogy adott a nyersanyag, a puhafa. és az eszköz, a bicska. a teremtés az, amikor a létezésnek nincs sem anyaga, sem formája. 

maradjunk a faragásnál. ez egy más feszültség. nem tudod mi lesz belőle. elkezdesz dolgozni vele, formálódik az anyag, s érzelmeket vált ki belőled, nyugtalan leszel. zsizsegsz. izzasz. olyan az alkotás, mint bármely közönséges tudatmódosító szer. 

végül elkészülsz. és gyönyörködsz. a teremtés storyjában is ez a kedvenc részem: a hetedik napon a teremtő gyönyörködik – látja, ugyanis, hogy minden, amit alkotott, igen-igen jó. nyelvészek szerint az óhéber/arámi nyelvben a TÓB szó azt jelenti, hogy igaz, szép és jó. egyszerre. ami igaz, szükségszerűen jó és szép. ragozhatod: ami szép, szükségszerűen igaz és jó kell legyen; és ami jó, az igaz és szép. önmagában viszonyul. fuck! és szent. az.

menjünk tovább. a puhafából készült alkotásnál maradtunk el. miután elkészülsz, nézegeted. innen is, onnan is. és valamiféle félelem száll meg: lehetne jobb is. majd ismét kezedbe veszed a kést. még igazítasz egy kicsit rajta. nehéz abbahagyni. mert folyton nyugtalanít, hogy nincs kész. nem befejezett alkotás. rossz érzés, nagyon. mert attól tartasz, hogy sohasem készül el. az is előfordul, hogy addig faragod, ameddig elfogy. és akkor már azért iszod a sört, mert szorongsz. 

szerencsésebb esetben sikerül rábeszélni magad: de igen, ez a világ legszebb alkotása. pedig, nem az.

vajon kinek mondta Isten, hogy minden igen-igen szép? saját magának? és akkor a világ mégsem szép? Isten csak meggyőzte magát erről, és azóta mi is győzködjük egymást? vagy ez a puhafa esete. amikor elfogy? vagy az eszményi valójában mindig fikció? és az szép, ami tökéletlen. puhafa. 

vagy, a halál mégiscsak az élet kiteljesedése? 

azt hiszem, ezért félünk a csendtől.