matróz! nem is kérdés. hogy mi lennék, ha majd nagy leszek. 

korábban irigyeltem, ma inkább csodálom a felnőtté érett embereket. 

ám, azon, hogy a felnőtt emberek éppen már hatodik életükről fantáziálnak, csodálkozom. 

mostanában többen is jelzik: gyerekes reakcióim vannak. hát, még nem maturizálódtam, talán. 

értem azt is, hogy olykor az ego-fejlődés megelőzi az én-fejlődést. sarlatánkodva pszichologizálok, beismerem. a definíciókat és általában a szakmai fogalomtárat is olykor hibásan használom. de megkülönböztetem az én-t az ego-tól. 

rájöttem, hogy felnőttéválásom első szakaszában elkezdtem építeni személyiségemet, aminek a védekezés lehetett a motivációja. emlékszem: nagyon gátlásos voltam. főleg anyámon keresztül bátorkodtam a külvilággal kommunikálni. de el kell engedd egyszer az anyád kezét. ez van. és például meg kell fogd a kezeddel a csirkecombot, mert mégiscsak snassz, hogy anya fejti le tányérodba a csontról a húst. és el kell menj a hivatalba elintézni ügyeidet. sőt, a tanárral és a munkaadóval is te kell szembe nézz. stb. 

így kezdődött. az ego-építkezés története. aztán elkapott, mint a gépszíj. személyiségem pajzsa és maszkja mögé rejtettem egy éretlen, frusztrált, sérült, steril boldogságban dőzsölő gyereket. köszönő viszonyban sincs azzal, akit felépítettem magamnak. de, valójában ez vagyok én – az egom még csak nem is az alter. inkább robot.

gyakran hallani, hogy sokan valamiféle reinkarnációban reménykednek. hogy majd a következő vagy hatodik életemben ez lesz, az lesz…

ego-történetünk előtt, ha minden igaz, volt egy én-történet kezdemény. ezért talán arra is van egy esély, hogy az ember elidegenedjen mesterkélten épített egojától, társadalmi maszkjától és “reinkarnálódjon” abban a gyermekben, aki valahol saját története első szakaszában, talán éppen a serdülőkor vagy még azelőtti életszakaszában zárójelbe lett téve. 

megint a Bajdázó jut eszembe: “elhagyni a csónakot a tengerért”, az már valami. 

elképzelem. elrugaszkodom a tenger hullámain ringatózó csónaktól, s olyan leszek, mint egy hajótörött matróz, akinek most már nem kell kikötni egyetlen világvárosban sem, nem kell a padlót sikálni, vagy a hajóköteleket bogozni, hanem hanyatfordulva sütkérezni a napon. és élvezni ismét a magzatvizet, az áramlást, a szabadságát annak, hogy nem vagyok ego, hanem vagyok én, aki van. 

vagyok, aki vagyok. Mózes áll az égő csipkebokor előtt, s kérdezi, hogy mi a frászt mondjon népének, amikor kérdezik, hogy mégis ki küldött? az égő csipkebokorból a hang ezt feleli (szó szerinti fordításban): vagyok, aki van – mondd azt nekik, hogy a vagyok küldött. és ez elég is volt a kivonuláshoz. 

érdemes kipróbálni: vagyok, aki van… – s ez talán elég is az ego-tól való elidegenedéshez, az egoból való kivonuláshoz – mert az ego-nak csak vazallusa lehetsz, ura nem.